Szeretek reggel korán felkelni, és lassan, nyugodtan készülődni, amíg alszik a család. Főleg ilyenkor, nyár elején isteni kisétálni mezítláb a teraszra, és a diófa alatt elkortyolni a kávémat. (Tudom, közhelyesen hangzik, de akkor is isteni.)
Szóval gyakran egy órával hamarabb is kelek a kelleténél, csak, hogy legyen egy kis időm egyedül lenni, tenni-venni, élvezni a csendet és a nyugalmat. Aztán egyszer csak azt veszem észre, az idő huss, elszállt, és kétségbeesett kapkodás lesz a nyugodt készülődésből. Mert a gyerekek piszmognak, mert a ruha, amit felvettem, szörnyen áll, mert a hajamat nem sikerül rendbe tenni egy istenért sem. Közben kiderül, hogy a Nagynak nem csomagoltam vizet, a Kicsinek nem fontam be a haját, és ha a Középső is éppen otthon van, akkor neki tuti nem azt a ruhát tettem ki, amelyiket ő szeretett volna felhúzni. A kutya persze beszökik a lakásba, viszi a cipőket, vagy csak nem hajlandó kimászni az ágy/autó alól, és megint nem tudunk időben elindulni. És ilyenkor Anya ordít: “Húzd már a cipődet!” “Hozd az iskolatáskát is, ne csak a LEGO katonákat!” “Nehogy már most ülj be a WC-re!” “Gyerünk már, induljunk végre!”
És mire autóba ülünk, a vérnyomásom az egekben, morcos vagyok és türelmetlen. Persze a felüljáró megint bedugult, a tanulóvezető is a mi sávunkban szerencsétlenkedik, már indulnánk, de a piroson még átrohan egy gyerek… Aztán megérkezünk az ovihoz: “Gyerünk, gyerünk, cseréld a cipőd, mert a nagyokkal elkésünk az iskolából…” Aztán a Kicsi behisztizik, mert az alvókáját betettem a szekrényébe, miközben ő be akarta vinni magával a csoportba. Én rohanok vissza, alvóka előszed, gyerekkezébe belenyom, kicsit keményebben, mint ahogy az szándékomban állt. Egy gyors puszi, de az eszem már a rohanáson… A Nagy az autóban vár türelmesen. Nem is nagyon szól hozzám, azt mondja, inkább pihen még egy kicsit, de a lelkem mélyén tudom, hogy összeszorított szájjal az óráját lesi, vajon oda érünk-e időben. Én átvágtatok a városon, és mivel általában nyugodt és türelmes sofőr vagyok, ha dudálok vagy elmormolom a bajszom alatt, hogy “nézdmáreztahülyét”, a gyerek rémülten kérdezi, mi történt. De nem magyarázom el, mint általában, csak legyintek, hogy semmiség. A célegyenesben – az utolsó lámpánál – elkezdem újra a műsort: “Szedd össze a cuccod, ne hagyd itt a tornazsákod, húzd fel a kabátod.” Aztán a parkolás után futás a suliba, még egy gyors ölelés, puszi. “Fél ötre itt vagyok, ne felejtsd hazahozni az úszáscuccot!”
Állok az iskola kapujában és nézek a gyerekem után. Már nem kell rohannom… már nincs ketyegő óra… csak a mardosó lelkiismeret. Mert ma reggel sem egy kisimult, szerető anya karjaiból léptek be abba a szörnyű közintézménybe, hanem egy őrjöngő diktátor elől menekültek. És nehéz a szívem, hogy nem rohanhatok utánuk, nem ölelhetem meg őket, és nem mondhatom el nekik, mennyire sajnálom.
Megfogadom, hogy máshogy lesz. Hogy holnap lesz elég időnk, jókedv, móka és kacagás. De vajon tényleg lesz?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: