Reggelente, amikor megjelenek a fiam belvárosi sulijánál a futócuccban, futócipőben, kétféle reakcióval találkozom. Az ismerős anyukák szabadkozni kezdenek, hogy “Nahát, már megint futni mégy? Én is mennék, csak hát nincs rá időm…”, míg az ismeretlenek a szemük sarkából mérnek végig, mint egy csendes őrültet, aki bármikor közveszélyessé válhat. Persze télen nem olyan gáz a helyzet, a fekete futónadrág és a pufimellény akár utcai viseletnek is elmegy, de a rikító rövidnadrág és a trikó már sokkal feltűnőbb a városi forgatagban.
Szóval reggelente futni járok. Persze nem minden nap és a teljesítményem is elég gyatra, de lassan két éve, hetente háromszor összeszorítom a fogam, és sportolni megyek. Mivel a családi logisztikába úgy fér csak bele, reggelente, miután a Nagyot leadtam a suliba, kimegyek a Margitszigetre egy órára.
És, hogy miért csinálom mindezt? Hát nem az egészségem érdekében (bár a gyerekeknek zsigerből ezt kamuzom) és nem is a versenyszellem hajt. Egyszerűen csak elegem van abból, hogy reggelente azzal töltsem az időmet hogy kiválasszam azt a ruhát, amiben kevésbé látszom asszonyosnak. Persze nagy eredményeket nem tudok felmutatni, mert a valódi fogyáshoz az evésre is jobban oda kellene figyelni, de azért akadnak kisebb sikerélmények. És, hogy hős vagyok-e, vagy példakép, vagy bezzeganya, aki a gyerekek mellett is képes időt szakítani a sportra? Hát legkevésbé sem. Csak szeretném, ha nem lenne többé narancsbőrös gigaseggem, és ha valaki megdicséri a külsőm, akkor az nem úgy kezdődik, hogy “Ahhoz képest, hogy két gyerek szültél…” És az sem elhanyagolható szempont, hogy ha elegem van a gyerekeimből a hétvégén, csak szájon csókolom életem párját, felkapom a futócipőm, és egy órára kilépek az életemből, és csak saját magamra figyelek. Mert ilyenkor nem kell senkire tekintettel lenni , nem kell senkit meghallgatni és nem kell gondolkodni. És ez néha nagyon kell…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: