A Kicsi két éve kitartóan nyaggat bennünket egy kutyáért. Pontosan azóta, mióta a család kedvence itt hagyott bennünket. Mi Apával ellenálltunk keményen (jó, én nem voltam olyan kemény), de idén tavasszal lejárt nálunk is a gyászidő, és beadtuk a derekunkat. Szóval jött a kis vakarcs, az anyaszagú rongyával és az édes, szomorú szemével. Mivel nálunk szent szabály, hogy a kutya helye a kertben van (a háromból kettő gyerek allergiás a kutyaszőrre, én meg a lakásban szétpotyogtatott kutyakakira), a kis dögöt már első éjszaka a küszöbön hagytuk. Pontosabban ott ültünk mellette tízen (mi öten, meg a hasonló felállású baráti család, akik a város másik végéről rohantak oda a hírre, hogy kiskutya érkezett) és álomba simogattuk. Éjfélig őriztük a kis gombócot, aztán ágyba parancsoltam a családot. Miután mindenkit betakargattam, kiosontam meglesni a kutyát, de Apa megelőzött. Utoljára a Kicsi születésekor láttam ennyire ellágyulni. Állt az a nagy ember amellett a kis szőrös vakarcs mellett és dörmögve nyugtatgatta. Esküszöm az én hormonjaim is olyan vad lüktetésbe kezdtek, mintha újabb gyerek érkezett volna a családba. Aznap éjjel (és az utána következő egy héten minden este…) kétszer mentem ki megnézni, jól van-e.
Azóta eltelt pár hét, a kutya is és én is átalusszuk az éjszakát. A szerelem azóta is töretlen. Ellentétben az én kedvenc cipőm sarkával, amit a kis dög szétrágcsált a héten. Eddig csak a Kicsi próbálgatta a 25-ös lábára a cipőimet, amíg nem figyeltem oda, de most már ettől a kis dögtől is félthetem a topánkáimat…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: